Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Liz naplója

2008.04.16

 

Kép

 

101. Pilot [1999.09.23]

Szeptember 23.  Első bejegyzés. Liz Parker vagyok és 5 napja meghaltam. Aztán minden a feje tetejére állt.

Átéltem minden érzését. A magányosságát. Életemben először láttam igazán Max Evans-t. Magamat is az ő szemével láttam. Az volt a furcsa, hogy.. hogy ő gyönyörűnek látott.

Max Evans hatása nem múlt el. Az egész életem egy pillanat alatt megváltozott. Olyan vicces, hogy amikor végre velem is megtörténik, hogy találok valakit, akkor az egy földönkívüli.

Szeptember 24-e. Liz Parker vagyok. Öt napja meghaltam. De aztán csodák csodájára, új életre keltem.

September 23rd. Journal entry one. I'm Liz Parker and five days ago I died. After that, things got really weird...

I could feel everything he was feeling. I could feel his loneliness. For the first time I was really seeing Max Evans, I saw me as he saw me, and the amazing thing was, in his eyes, I was beautiful.

Max Evans has put a force on me. It's like my whole life changed in an instant. It's just so ironic that when something like this finally happened to me, it was with an alien.

It's September 24th, I'm Liz Parker and five days ago I died. But then the really amazing thing happened. I came to life.

 

102. The Morning After [1999.09.27.]

Szeptember 27. Liz Parker vagyok. Ezután mindig másképp fogok nézni a csillagokra. Sőt, mindent másképp fogok nézni. Mire gondolt Max Evans, amikor azt mondta, hogy viszlát a suliban? Ara, hogy még levegőt sem tudok venni nélküled, vagy pedig egyszerűen csak egy szokásos elköszönés volt. És vajon most mire gondol? Vajon őt is nyugtatanító gondolatok gyötrik és nem tud aludni és azon gondolkodik, hogy mi lesz kettőnkkel?

A csehszlovákokról azt sem szabad elfelejteni... hogy milyen gyönyörű beszédes a tekintetük.

Amióta megtudtam Max, Michael és Isabel titkát, sokat gondolkodtam a titkokon. Hogy ha valaki egy titkot őriz, akkor kell, hogy legyen valaki, akivel megoszthatja. Néha a titkok miatt hiszik azt az emberek, hogy nem tartoznak senkihez, másokat pedig a titkok kötik össze. És most én, Liz Parker, aki egy unalmas, Isten háta mögötti új-mexikói kisvárosban élek, én is tudok egy titkot.

September 27. I'm Liz Parker and I will never look at the stars in the sky the same way again. I'll never look at anything the same way again. What did Max Evans mean when he said, "I'll see you in school?" Was it "I won't be able to breathe until we meet again" or was it just something someone says to, like, fill space? And what is he thinking right now? Is he also obsessed, tortured, going through one sleepless night to the next, wondering what's going to happen between us?

The thing about Czechoslovakians that yu sorta have to factor in, is they have these incredibly soulful eyes.

Ever since I found out about Max and Michael and Isabel, I’ve been thinking a lot about secrets. That for everyone who has a secret, there’s someone else who needs to know what that secret is. How sometimes secrets keep people from feeling like they belong. And sometimes secrets make you feel like you do belong. And now even I, Liz Parker, the smallest of small town girls with the simplest of lives-- even I have something to hide.

 
103. Monsters [1999.09.28.-10.18.]

Ahogy Topolskyt hallgattam, hirtelen rájöttem, hogy egyáltalán nem a jövőm miatt aggódom. A jövőm tele volt nagyszerű ígéretekkel. Feltéve, hogy egyszer túljutok a jelenen. 

A jövőm mindig olyan tiszta volt. Egyenes út vezetett céljaim felé. Soha nem számítottam keresztutakra. Pedig, azt hiszem, az élet épp ettől érdekes. Ha nyitottak vagyunk, új embereket ismerünk meg. Ha változunk. Ha nem félünk a váratlantól. 

Listening to Topolsky I suddenly realized that it wasn't my future I was worried about at all. My future was filled with all kinds of promise, if I could just get through my present.

The future was always so clear to me. A straight path towards my goal. I just never counted on there being any intersections. I guess that's what makes life more interesting. Keeping yourself open, letting new people in, changing your mind.

 
104. Leaving Normal [1999.10.19.]

Október 19. Liz Parker vagyok és ma ezek jártak a fejemben: lész még valaha normális az életem? Vágyom a biztonságra; szeretném megtudni, mi történt; szeretnék kiszámítható életet, hogy tudhassam, mi vár rám; egy másik részem ugyanakkor máshova szeretne eljutni: az ismeretlenbe. 

Arról sosem beszélnek az emberek, hogy milyen nehéz a szívünket követni. A szívünk néha olyan helyekre vezet, ahová nem kellene mennünk; olyan helyekre, melyek egyszerre félelmetesek és izgalmasak, egyszerre veszélyesek és csabítóak. Néha pedig olyan helyekre vezet a szívünk, ahol biztosan nem lehetünk boldogok. És nem is ez a legnehezebb. A legnehezebb az, hogy a szívünket követve elszakadjunk a normálistól és elinduljunk az ismeretlenbe. És ha ezt megtettük, többé nincs visszaút.

It's October 19th. I'm Liz Parker and this is what I've been thinking. Can life ever go back to normal? Part of me wants safety, wants to go back to how things were, to a life that I could predict, where I know how life is going to be. And the other part of me wants to go somewhere else, into the unknown.

The tough thing about following your heart is what people forget to mention, that sometimes your heart takes you to places you shouldn't be, places that are as scary as they are exciting and as dangerous as they are alluring, and sometimes your heart takes you to places that can never lead to a happy ending. And that's not even the difficult part. The difficult part is when you follow your heart, you leave normal, you go into the unknown.  And once you do, you can never go back.

 

105. Missing [1999.10.28.]

A világ olykor egész furcsán változik meg: úgy, hogy az utca, ahol egész életünkben jártunk, sötétebbnek tűnik és hidegebbnek; úgy hogy a csöndet többé nem érezzük nyugalmasnak; úgy, hogy az emberek, akiket azelőtt észre sem vettünk, most mind figyelnek bennünket; úgy, hogy éjszaka hazamenni most már nem egyszerű, mindennapi teendő, hanem győzelem. Aztán arra gondolni, hogy talán nem is a világ változott meg, hanem mi magunk. Mígnem egy nap kezdődik minden előlről. 

Október 28-a van. Néhány nap kimaradt. Ezalatt elgondolkodtam bizonyos dolgokon: hogy milyen volt az életem, mielőtt Max megmentette, hogy mennyit imádkoztam azért, hogy  történjen valami; valami, ami megtöri a mindennapok, az iskola, a munka egyhangúságát. Valami, amitől ez a kisváros jobban érzi magát és amitől egy kisvárosi lány is jobban érzi magát. És amióta a vágyam teljesült és Max Evans befoltozta azt az ötcentis lövést a bordám alatt, azóta rájöttem valamire: hogy minél tágabb a világom, a gondjaim is annál nagyobbak.

 It's funny how the world changes sometimes, how the streets you walked your entire life seem darker, colder. How the silence isn't so quiet anymore. How eyes you've barely even noticed now look at nothing but you. How the walk home every night is no longer routine, but a victory. And then you begin to wonder...maybe it's not the world that's changed. Maybe it's just you. And then, suddenly...you begin to wonder all over again.

October 28th. I've missed a few days. But in my absence I've been thinking about some things, about life before Max Evans saved me, of how I used to pray for something to happen, something to just break the routine, you know, of school and work...something that would make a small town feel bigger, that would make a small town girl feel bigger, too. And ever since I got my wish and Max Evans patched a bullet hole 2 inches below my ribs, I realized one thing...that the bigger your world gets, the bigger your problems get, too.

 

106. 285 South [1999.10.29.-11.10.]

Ezt hallgatva rájöttem, hogy milyen furcsa lehet Max-nek, Isabel-nek és Michael-nek, hogy nem ismerik a saját történelmüket és hogy mennyire félhetnek attól, hogy más deríti ki helyettük az igazságot.

Listening to Mr. Sommers, I realized how strange it must be for Max, Isabel, and Michael not to even know their own history. And how scary it would be if anyone discovered it before they did.

 

107. River Dog [1999.11.11.]

November 11-e. Liz Parker vagyok. Minden a feje tetejére állt. A tegnap estére ezt terveztem: a munka után vacsora a szüleimmel, félóra telefonálás Maria-val, majd előveszem a geometriát és remélhetőleg időben végzek ahhoz, hogy megnézzek egy dokumentumfilmet Marie Curie-ről. Ehelyett elindultam egy dzsippel, amit egyébként sem lehetne szerintem beengedni a forgalomba, betörtem egy házba, tulajdonképpen loptam, és három földönkívüli bűntársa lettem. Hát ez lenne az én világom. 

All logic is gone. Here were my plans last night - finish my shift, dinner with the parents, half hour of talking to Maria on the phone, then dive into this issue I've been having with geometry, and hopefully finish in time to watch this A&E biography on Madame Curie. Instead, I took off in an open-air vehicle that probably shouldn't be allowed on the road to begin with, broke into a house, essentially stole things from it, and engaged in general bonding withaliens. Welcome to my world.


108. Blood Brothers [1999.11.12.-12.01.]

Csúcs ez a mai nap. Azzal a fiúval száguldozol, akivel a legjobban szeretsz lenni; a szél borzolja a hajadat és egy dal pont arról szól, amit most érzel és annak a fiúnak is, akivel a legjobban érzed magad, ez a  kedvenc dala. És hirtelen felfogod, hogy ezt együtt hallgatjátok. És már nem számít, hogy őrültek háza az életed, csak ez a perc számít... ez a tökéletes perc... minden más lényegtelen, ezt a percet már soha senki nem veheti el tőled...

És akkor hirtelen összeomlik minden.Másodpercek. Pillanatok alatt gyökeresen megváltozhat minden az életben. Egy megvadult ló átvágtat az úton és emiatt felfedezhetik Max kilétét. Nekem most jöhetne egy olyan pillanat, amely megváltoztatná a dolgok menetét és jó irányba fordítaná az eseményeket. 

Have you ever had a moment when you're with the one person in the world you want to be with and the wind is blowing through your hair and the song that just describes your entire soul happens to come on, and then the person that you want to be with happens to love the same song and suddenly you realize you're listening to it together? And that no matter how crazy your life has gotten there's this one moment...this perfect moment...where you could just say that no matter what happens, nothing can take this moment away from me...

And then, something does. Moments. It's amazing how one can just change things so radically. How a wild horse deciding to cross the road at that exact time could be responsibledirection, to stop something bad from turning into something worse for Max being discovered. I need one more moment now. One more chance to change.


109. Heat Wave [1999.12.02.]

1999. december 2-át írunk. Liz Parker vagyok és ez a decemberi hőség megbolondít mindenkit. Borzasztó meleg van, perzsel a nap, szinte megolvadnak az ember körül a tárgyak. Akármerre nézek, ölelkező párokat látok és rá kell döbbennem, nem valami nyitott az életem. Eléggé begubóztam.

A nagy hőségnek vége és talán én vagyok az egyetlen Roswell-ben, aki nem használta ki. De jó ez így; mert ha Max és én engedünk a kísértésnek és egyszer megcsókoljuk egymást, olyan helyzetbe kerülünk egymással, amilyenbe soha nem kerülhetünk. 

It's December 2nd, 1999. I'm Liz Parker, and this heat wave has made everyone crazy. Heat expands, melts, makes things boil, sets things on fire. And seeing the effect of this heat all around me just pointed out in this really blatant way how my life wasn't expanding...that I was stuck.

The heat wave finally broke and I'm probably the only person in Roswell who didn't benefit from it. But it's for the best. Because if Max Evans and I had given in to temptation, if we had kissed each other even once, it would have taken us somewhere we both know we never should have gone.

 

110. Balance [1999.12.15.]

Vannak napok, amikor semmi nem tetszik, amikor még csekélységeken is felhúzom magam. És vannak olyan napok, mint a mai, amikor az egész világ énekel - attól a pillanattól kezdve, hogy kinyitom a szemem, addig amíg este be nem csukom. Ilyen napokon még a turmixgépet is öröm tisztítani.

Eddig mindig nagyon nagyon jól viseltem a nehéz helyzeteket; mindig hideg fejjel tettem, amit kellett. De amikor láttam, hogy Michael milyen beteg és hogy fogalmuk sincs, mi baja, azt hiszem, megijedtem. Megijedtem, hogy egyszer Max-szel is megeshet ilyesmi és nem fogok tudni segíteni annak, aki ilyen sokat jelent nekem; aki a mindenem.

There are days when everything seems wrong, when little things just irk you for no good reason. And then there are days like today when the whole world just sings to you from the minute you open your eyes in the morning, till the minute you shut them again at night, days when you actually enjoy cleaning the milk shake machine.

I've always been the one who comes through in the time of crisis. I do what's necessary, and I don't panic. But seeing Michael so sick and having no way of knowing what was wrong or how to help made me scared. Scared that one day something could happen to Max and I wouldn't know how to help this person who means so much to me, who means everything.

 

112. Into the Woods [2000.01.26.]

Utálom a náthát. Főleg azt az érzést, hogy beteg leszek és nem tudom megakadályozni.Ha mindent elkövetek, enyhe lefolyású lesz, de ha nem vigyázok eléggé, nyomhatom az ágyat.

Azt hiszem, érthető, ha valaki senkit nem enged magához közel. Ezzel védekezünk az ellen, hogy megbántsanak. Ilyen az emberi természet. Bárcsak Max is megértené végre és belátná, hogy egyáltalán nem különbözik tőlünk olyan nagyon.Akkor talán lenne esélyünk. 

I hate the start of a cold. That little tickle that tells you something's about to happen that you know you can't prevent, something that could be mild if you do all the right things, or could knock you off your feet if you're not careful.

I guess everyone has their reasons for keeping people away, an instinct to protect yourself from getting hurt. It's part of human nature. I just wish Max would understand that...that he would realize that he's not that different from us at all. Maybe then we'd have a chance.

 

116. Sexual Healing [2000.02.20.]

Február 20. Liz Parker vagyok és újabban határozottan érzem, hogy változom, belülről. Egy részem nem akarja a változást, egy részem a Mama kicsi lánya maradna, de ez a változás feltartóztathatatlan, veszélyes és kiszámíthatatlan. Nem tehetek ellene. A változás kémiai.

It's February 20th. I'm Liz Parker, and lately I've been having these feelings, like I'm changing inside, and part of me doesn't want to change. Part of me always wants to be my mom's little girl. But the thing is, these feelings are strong...dangerous, undeniable. It's like I have no choice. It's like...chemical.

 

 

Kép

 

 

216. Heart of Mine [2001.04.27]

Április 27. Liz Parker vagyok. Rájöttem, miért nem írtam a naplómba már egyéve. Irónikus, hogy egy ilyen mély dologra Amerika legsekélyebb sráca miatt jövök rá.

És ott voltunk. Együtt, azok után, amiken keresztül mentünk az utóbbi két évben. A csatákkal, amiket harcoltunk, a kapcsolatokkal, amiket kötöttünk... Az egymás iránti érzéseinkkel, amely ersebb... Mint bármi, amit valaha el tudtunk volna képzelni. És akkor valamiért rámtört ez a szomorú, lehangoló érzés. Hogy ez az utolsó alkalom, hogy így állunk egymás mellett.

Megpróbálunk felelősségteljes, logikus életet élni. De nem mondhatjuk meg a szívünknek, mit érezzen. Néha a szívünk oda visz minket, ahova sosem hittük volna. Máskor a szívünk a legédesebb, legkedvesebb részünk lehet. Miatta néha egyszerre vagyunk szerencsétlenek, mérgesek, izgatottak és zavartak. De legalább a szívem már nyitott. És újra írok. Újra érzek. Lélegzek.

It's April 27th. I'm Liz Parker and I think I've figured out why I haven't written in this journal in nearly a year. It's just ironic that I would figure something out really deep from like the least deep guy in America.

And there we were. All together, with everything we'd all been through over the last two years. The battles we'd fought, the relationships that were formed, the feelings for each other, stronger than any feelings we'd ever known could exist. And somehow in this moment I had this really strong, really upsetting feeling, that this was the last time we'd all be standing together.

We try to live responsible, logical lives. But we can't tell our hearts how to feel. Sometimes our hearts lead us to places we never thought we wanted to go. And sometimes our hearts can be the sweetest, gentleist things we have. Sometimes our hearts can make us feel miserable, angry, excited and confused. All at once. But at least my heart is open. And I'm writing again. I'm feeling. I'm breathing.


318. Graduation [2002.05.14.]

Nem vagyok vallásos, de templomban voltam. Tudom, mi rossz és mi jó, és tudom, nem szép dolog hasznot húzni valaki eltávozásából. De nem akarom letagadni Tess halála szabaddá tett. Mit mikor a sötét árnyék átsiklik a nap eltt és a fény visszaárad. Egy új nap védjegye. Reménnyel és lehetőséggel teli. Nem éreztem ezt hosszú hosszú ideje. Ez Max-nek más, többet vesztett el, nemcsak a fiát. Elvesztette az élete irányításának az érzését, a céljának az értelmét. A bátorság álarca mögé bújik, de én tudom.

Még ha előre látod a jövőt... a sors akkor is közbeléphet és felboríthatja a legjobban kidolgozott tervet is.

Nem mondhatok el többet, mert nem lenne biztonságos. Sem nektek sem nekünk. Azt azonban elmondom messze vagyunk, és próbáljuk távol tartani magunkat a törvényt és jó dolgokat csinálni a világban. Oh és azt hiszem el kéne mondanom, Max és én végül is összekötöttük az életünket. Add át üdvözletem anyának és hadd olvassa el őis a naplóm. Aztán add oda Maria mamájának és utána fogd és égesd el a sivatagban az elpusztult keltetők kamránál ahol a férjem született. Ez a vége. Az életünknek Roswellben. Micsoda hosszú különös kirándulás volt. Vissza fogunk-e jönni? Nem tudom. Még én sem látok elre mindent. Csak annyit tudok, hogy Liz Parker vagyok és boldog.

I'm not religious, but I've been to church. I know right from wrong, and I know it's wrong to benefit in any way from someone else's passing. But I won't deny that Tess' death has freed me. Like a dark shadow passed over the sun before the light came flooding back. It's a brand new day full of possibilities and hope. I haven't felt like that in a long, long time. It's different for Max, he lost more than his son. He lost a sense of direction to his life, a sense of purpose. He puts up a great front, but I know.

The trouble with making plans for the future, even when you can see the future, is that fate has a way of intervening, and upsetting the best laid plans of mice and men.

I can't tell you much more than that. It wouldn't be safe for you or for us. I can tell you that we are far away and that we are all trying to avoid the law and do good in the world. Oh, and I guess I should tell you that Max and I did eventually tie the knot. Give my love to Mom. Let her read this journal too. And give it to Maria's mom. And after that take it and burn it out in the desert by the ruins of the pod chamber where my husband was born. So that's the end. Our life in Roswell. What a long, strange trip it's been. Will we ever go back? I don't know. Even I can't see everything in the future. All I know is that I'm Liz Parker and I am happy.